Érzelmek kavalkádja...

Mostanában sok blogot olvasgattam Ausztráliába készülők és már kint élő magyarokét. Jó látni, hogy sokan éreznek hasonlóan, mint mi. Persze azért sokan másként élik meg a dolgokat, és ez teljesen természetes, hisz nem vagyunk egyformák. Azért a többséget ugyanígy lenyűgözte a kinti mentalitás, nemcsak a természeti szépségek, hanem a hétköznapok mássága. Sokaknak van elegük Magyarországból, és mostanában hihetetlenül sok emberről hallom, hogy külföldre költözik. Persze nem mindenki Ausztráliába, sokan maradnak az unión belül. Nem is kell messze menni, elég egy országgal nyugatabbra (sőt, lassan északabbra, keletebbre is jobb lesz). Na nem mindenkinek, és én maximálisan tiszteletben tartom, ha valaki nem vágyik el, ha valaki jól érzi magát. Sőt, azt is, ha valaki nem érzi jól magát, de nem tud lépni (akár anyagi, akár érzelmi gátak miatt). Azt hozzáteszem, hogy az emberek többsége nem érzi jól magát. Nagyon nem. De nem politizálni és általánosítani akarok, csak a saját érzéseimet leírni. És hozzáteszem még: egy országról egy ember véleménye nagyon szubjektív. Ha megkérdezel egy borsodi nyugdíjas bácsit, és egy budai villában lakó vállalkozót, akkor egész biztosan különböző Magyarországról mesélnek majd. De itt és most az én érzéseimről olvashattok:
Nehéz. Akármennyire is imádom Ausztráliát, és akárhogy is biztos vagyok a döntésünk helyességében, így is nehéz továbblépni. Képzeljétek csak el, ha ez ember ugyanabban a városban egy másik lakásba/házba költözik, már akkor meg kell szokni az új környezetet. Arról nem is beszélek, ha országon belül egy másik városba költözik, micsoda változásokat él át. Új munkahely, új boltok, mi merre van, új orvos. De a nyelv és a közigazgatási dolgok ugyanazok, és a család sem kerül messzebb, mint egy-két óra utazás.
Ausztráliában minden más, minden a feje tetején áll (szó szerint és átvitt értelemben is) :)
Meg kell ezt is szokni, ami nem lesz olyan nehéz, hisz a jó dolgokat könnyű megszokni. Ugyanakkor azt is meg kell szokni, hogy a barátok, rokonok a monitoron keresztül mosolyognak rám (még az a szerencse, hogy van internet, skype, ez hihetetlen nagy segítség), és csak virtuálisan tudok egy ölelést, vagy egy puszit küldeni. Persze nem panaszkodom, hisz ez a mi döntésünk, mi választásunk. És a nehézségek ellenére úgy érzem, ez a jó döntés. De nem könnyű, még akkor sem, ha az ember nem röghöz kötött, ha nyitott az újdonságokra, ha élvezi a kihívásokat.
Egy hét és utazunk. Borzasztóan várom, és közben elfacsarodik a szívem. Legszívesebben összecsomagolnék mindenkit, akit szeretek, és vinném őket is. De egyelőre csak a filléres emlékeinket pakolgatom…
Jó lesz? Igen, tudom, hogy az lesz. Csak rajtunk múlik…

A képen az egyik kiszemelt házikó látható. Lehet, hogy ez lesz az otthonunk a következő hónapokban...