Fényév távolság...

Ma a Melbourne Cupról akartam írni, arról a lóversenyről, ami egész Ausztráliát lázba hozza, oly annyira, hogy mindenki beöltözik, mintha kint lenne a lóversenyen (a nők különlegesebbnél különlegesebb kalapokat öltenek), és úgy vonulnak el valahová tv-n nézni a közvetítést. Hozzáteszem, hogy a fő futam 3 perc, és e köré építettek egy komoly kultuszt.
De ma reggel egy sokkoló hírt kaptam: Anyukám hétfőn szívinfarktust kapott, kórházban van, megkatéterezték a szívét. Nem azért írom ezt le, hogy sajnáltassam magunkat (bár mindenkinek megköszönöm, aki imával, drukkolással segít egy kicsit), hanem azért, mert ez az, ami igazán az árnyoldala a külföldi életnek.
Mi tudtuk azt, hogy bármi ilyen dolog történik, nem tudunk majd hazarohanni, nem tudunk ott lenni, mikor igazán szükség lenne rá. Átgondoltuk, megbeszéltük a szüleinkkel is, hogy ez van, ezzel nem tudunk mit csinálni, ezt be kell vállalnunk, ha itt maradunk. De más ismerni az elméletet, és megint más átélni a tehetetlenséget. Ma egész délelőtt azon agyaltam, hogy hogyan tudnánk segíteni, de igazából sehogy. 15.000. km távolságból csak a bíztató szó marad egyedüli lehetőség. Közben azzal vigasztalom magam, hogy ha otthon lennénk, akkor sem tudnék semmit tenni, nem tudom meggyógyítani, megoperálni, nem tudok helyette diétázni, stb.
Persze az, hogy nem tudom átölelni, megfogni a kezét, meglátogatni, az semmivel nem pótolható, és ez nagyon fájdalmas érzés…
Szóval ha a korábbi bejegyzésemben nem tudtam arról írni, milyen negatív oldala van Ausztráliának, akkor íme egy igazán nagy hátránya, ami evidens, de mégis ilyenkor nagyon nagy jelentőséggel bír: nagyon messze van a családunktól.

Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat!

Anyukám úgy tűnik, túl van a nehezén, ha minden rendben lesz, jövő héten engedik ki a kórházból. A Titkot nem feledtem, csak ilyenkor nagyon nehéz csupa jóra gondolni...

Mégegyszer köszönöm a támogatást mindenkinek, akik ismerősként vagy ismeretlenül drukkol velünk együtt!