Az út

Az utolsó héten Géza előreutazott Cairnsbe, hogy megkezdje a melót, és keressen egy jó kis házikót nekünk. Én a neten kinéztem vagy 6 lakást, ami szóba jöhet, Géza meg elkezdte megnézni őket. Az elsőig jutott, ami annyira megtetszett neki, hogy azonnal be is adta rá a kérelmet, és tovább nem is nézelődött (bevallom, hogy nagyon bosszús voltam miatta, hogy nulla összehasonlítási alappal nevezett be egy lakóhelyre, de utólag már értem a döntését). Én közben Brisbane-ben elkezdtem árulni a nagyobb dolgainkat, mivel úgy döntöttünk, hogy az igencsak borsos összegbe kerülő teherautós szállítás helyett inkább bérelünk egy utánfutót, és abba próbáljuk meg begyömöszölni a dolgainkat.
Volt, amit az utolsó pillanatban vittek el, volt amit ismerősök vettek meg, de végül még a törött főnöki széket is elvitték, amivel nem tudtunk mit kezdeni (a kukába dobáshoz túl nagy volt, megszerelni meg nem tudtuk).
Géza egy hét után visszarepült (odafelé a kisebbik autóval ment másfél napig autózva), hogy aztán az egész család együtt, egy autóval robogjon fel 1780 kilométert.
Az utolsó reggel már szinte minden dobozokban, egy kedves barátunk jött el segíteni a nagyobb cuccokat lecipelni az emeletről, aztán Géza elkezdte besakkozni a cuccokat az utánfutóba. Egy héttel korábban jöttünk el, mint ahogy felmondtuk a lakásunkat, de ez persze nem volt gond, csak fizzesük ki az utolsó hetet is. Ahogy egy profi takarítást is fizetni kellett (annyira nem bántam, hogy nem nekem kellett egy kiköltözés utáni nagytakarítást megcsinálni a hosszú út előtt).

A gyerekeknek vásároltunk egy autós dvd lejátszót még az utolsó nap, hogy ne unják szét magukat a kocsiban. Elég jól szuperált a kis gép, kivéve, ha hosszú filmet tettünk be, akkor az utolsó részét nem volt képes lejátszani. (a következő részben mesélek arról is, hogy mi lett a sorsa).

Bepakoltam egy rakat kaját, váltóruhát, és indulás.

Szerencsére az út eseménytelenül telt, viszonylag gyorsan tudtunk haladni, ahhoz képest, hogy egy bazi nagy szélfogót húztunk magunk után, ugyanúgy tudtunk haladni, mint ahogy Géza jött a kisebbik autóval.

Nem kellett sokszor megállni, bár menet közben gyakran voltak kijelölt pihenőhelyek, ahol nem csak wc, mosdó és BBQ, de néhány helyen játszótér is volt, hogy a gyerekek át tudják mozgatni magukat. Rengeteg figyelmeztető táblát tettek ki, hogy pihenjünk rendszeresen, volt olyan tábla is, amelyiken találós kérdés volt, a válasz néhány kilométerrel arrébb kitéve, alatta a felirat, hogy folytasd a találóskérdéseket, ez megmentheti az életed.

Este 11 felé álltunk meg egy kijelölt pihenőhelyen (ekkorra már a gyerekek aludtak), és megpróbáltunk aludni a kocsiban. Hát volt jobb éjszakám is, de itt már egyáltalán nem fázóskodtunk, sőt az ablakokat le kellett ereszteni, olyan meleg volt bent a kocsiban (itt ugye tél közepe van, Brisbane-ben éjszakánként néha fűteni kell, 6-8 fokig is lemegy a hőmérséklet).

Reggel 6-kor indultunk tovább, az út nagy részén egy-egy sávon. Ahogy közeledtünk az úticélunk felé, egyre több cukornádültetvény övezte az utat, nekem ez teljesen új dolog volt, ahogy a kisvonatok is, amik az ültetvények szélénél jártak, megpakolva a levágott cukornáddal. Nappal már nem volt olyan unalmas az utazás, mint sötétben, de így is lassan telt az idő. Az utolsó pár száz kilométer nagyon lassan fogyott...

A gyerekek nagyon jól bírták, semmi gond nem volt velük, kivéve talán azt, hogy Tomi az utolsó szakaszon úgy döntött, hogy 15 percenkélt pisilni fog, ezt elősegítve megivott vagy egy liter vizet... :)

Aztán a szerdai 12 órás indulás után, következő nap délután 4-re begördültünk a ház elé. És ekkor értettem meg, hogy Géza miért nem keresgélt tovább...