Erőszakkultusz (ami Au-ban nincsen)

"Kezdjük azon, mit is értünk erőszakkultuszon. Ha nagyon egyszerűsíteni akarnám, akkor azt mondanám, hogy a leginkább szembeszökő Hungarisztánban az, hogy az elmúlt két évtizedben kifejlődött itt egy egészen sajátságos alfaj (csakhogy a fajelmélet hívői is boldogok legyenek). Külső-belső jellemzőik olyannyira uniformizáltak, s emiatt oly széles körben ismertek, hogy az ember már-már arra gyanakodik, hogy az alfaj képviselői egytől egyig ugyanazon felmenőktől származnak, vagy legalábbis valami sajátságos beltenyészet öröklődésmenetét követik: kétajtós szekrény méret, baltával faragott arc, tarkopasz fej vagy ahhoz közeli hajzat, a testmérettel fordítottan arányos IQ, 200-300 szavas szókincs, melyben az indulatszavak és trágárságok erősen felülreprezentáltak. Ogrénkhoz sajátos tárgy- és viselkedési kultúra is párosul: előbbi elsősorban sötétített üvegű, nagyteljesítményű német prémiumautók valamint különböző harci eszközök és fegyverek birtoklásában, utóbbi ezek rutinszerű alkalmazásában, valamint a „ha valami kell, elveszem” illetve „az erősebb kutya baszik” nemes elveinek gyakorlatba ültetésében manifesztálódik. Az alfaj kifejezetten csoportosan fordul elő, a magányos egyed bátorsága (a sakálhoz hasonlatosan) csak akkor jön meg, ha nálánál kisebb, gyengébb élőlénnyel találkozik. Az egyedek önfenntartása rejtélyes, mivel ép eszű ember egy fél kiló túrót őrzését sem bízná rájuk, a villantott fukszok és egyéb luxustermékek birtoklásából mindazonáltal arra lehet következtetni, hogy az alfajt nem szükséges a veszélyeztetett állatfajok listájára felvenni, mert valamiképp nagyon is jól boldogul, tenyészete masszív, a populáció egyre növekszik.

Namármost a probléma nem önmagában az, hogy ez az alfaj megjelent, hiszen a világ számos pontján évezredek óta jól érzi magát. A baj az, hogy a világnak ezen pontjai nem vágnak egybe azokkal a pontokkal, ahol jó élni (sőt), illetve hogy valamiféle sajátos pozitív társadalmi visszacsatolás következtében a hungarisztáni populáció rohamosan növekszik, nemkívánatos kommunikációs patternjei és erőszakos viselkedéskultúrája pedig rátelepszik a társadalom egyéb rétegeire is.

A jelenség természetesen nem csak ok, hanem egyben okozat is: a pártállami államhatalom gyengülésével, a rendvédelmi szervek szétesésével, a liberális elvek felelőtlen szabadossággá torzításával, a hungarisztáni demokráciakísérlet tragikus vadhajtásaival párhuzamosan nyert teret az a mára széles körben elterjedt nézet, hogy mindent lehet. Szét lehet verni valakinek az autóját, mert nem engedte bepofátlankodni az ogrét, mikor jobbról előzte a dugóban araszoló kocsisort. Le lehet rúgni valakinek a veséjét azért, mert szóvá teszi az ogrénak a viselkedésbeli fogyatékosságait. Jogtalan előnyökre lehet szert tenni az élet bármely területén, ha az ember kellőképpen agresszív/erőszakos. Lehet megfélemlíteni, zsarolni, önbíráskodni, bűnözői életformát folytatni, szélsőséges esetben akár ölni is, mert a lebukás esélye kicsi, a potenciális haszon ezzel szemben óriási. A társadalom pedig két dolgot tesz:

1) tétlenül nézi, amint atomjaira bomlik a köz- és jogbiztonság;
2) magáévá teszi a haszonnal kecsegtető értékrendet és egyre nagyobb számú egyed tagozódik be.

A folyamattal leginkább az a probléma, hogy önfenntartó. Az életforma kifizetődő, egyre többen járnak hát gyúrni a szakközépben a robotika szakkör helyett. A társadalom az erőszakot jutalmazza. Részben persze azért, mert mára már a lovak közé dobódott a gyeplő, egyének szintjén a probléma megoldhatatlan, kezelhetetlen; össztársadalmi szinten pedig már most olyan, generációkon átívelő problémahalmazt jelentene, melynek államhatalmi kezelése minimum rengeteg pénzt és társadalmi konszenzust igényelne még akkor is, ha ebben a minutumban elkezdenék a harcot az erőszakkultusz ellen – amire nemcsakhogy a leghaloványabb kezdeményezés, szándéknyilatkozat, konszenzus nincs meg, de erős a gyanú, hogy a hatalmi elit az ebül szerzett vagyonának/jólétének védelmében nem is igen kívánja a status quo megváltoztatását. Bármikor kapóra jöhet egy konkurrens párt, vállalkozás vagy egyszerűen csak egy dühítő peres vagy vitapartner nem egészen civilizált, ámde hatékony „megrendszabályozása”. Minél nagyobb lé forog kockán, annál inkább néz félre (vagy vesz részt a felbújtásban) az öltönyös politikus/nagyvállalkozó is – ilyen körülmények között mit lehet várni az istenadta néptől? Hát ugyanazt. Erőszakot, agressziót. A képlet olyan ősi, hogy leírni is banális, ám ez kevéssé csökkenti a jelenség veszélyességét: ha elismerjük az agresszió jelenlétét, azzal tulajdonképpen legitimáljuk őt magát és az eszközeit, s minél inkább elfogadjuk, annál inkább követendő minta is lesz – a kör bezárul. Kár, hogy kopasz kigyúrt állatok nemigen termelnek GDP-t, mert sem a nanotechnológiában, sem az őssejtkutatásban nem túl járatosak, de valószínűleg a legtöbbjük egy alapvető számítógépes vagy nyelvi kompetenciateszten sem ugorná meg a kettes szintet, márpedig így nehéz gazdaságot és jólétet építeni. A kiszipolyozottak egyre kevesebben lesznek, az einstandolt javak egyre többfelé osztódnak, végül csak a kisemmizett, lerabolt ill. bűnözői, értéktelen társadalom marad.

Nem teljesen véletlen, hogy fejlett civilizációk már jó pár száz éve úgy döntöttek, nem az erőszak lesz a fő csapásirány, hanem az ipari/technikai haladás. A gyarmattartás kizsákmányoló gyakorlata nem volt hosszú távon fenntartható; a történelmi lecke adott (lenne, ha tanulnánk történelmet): minden erőszakra épülő birodalom, még a legnagyobb is, szükségszerűen megbukik előbb vagy utóbb. A szellemi tőke az a jószág, amire építve tartós jóléti társadalmat lehet alapozni. Belgium, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Anglia, Dánia – ha nehezen is, de mind megtanulta a leckét, ma nem afrikai és dél-amerikai gyarmatokról tartják fenn a jóléti társadalmaikat, hanem mikroelektronikából, nanotechnológiából, biotechnológiából, telekom és IT bizniszből; tudomány, technológia és ipar iszonyatos fejlesztéséből. Pénz onnan van rá, hogy egyrészt ez termeli a pénzt, másrészt pedig ebbe akarják nyomni a pénzt, kvázi hamarosan megtérülő befektetésként.

Sorry, fiúk, az a rossz hír, hogy vágósúlyba gyúrásból valamint ehhez kapcsolódó bűnözői létformákból nagyon kevés nemzet tudott felemelkedni. Konkrétan nulla, és ennek oka van: az emberiség relatíve korábban felismerte, hogy egységben az erő; míg az individualizmus, önzés, kapzsiság maximum átmeneti és gyorsan avuló, hosszú távon valójában romboló eredményeket ér el, addig az összefogásban, társadalomban gondolkodás multiplikátorhatást eredményez. Ennek viszont elemi követelménye a társadalmi igazságtalanság felszámolása, amíg ez nincs meg, addig mindig győzedelmeskedik a rövidtávú haszonra optimalizált, korlátolt individualizmus.

Hungarisztán úgy választott, hogy szereti elnézni maga körül a trottyos tarkójú, zéró IQ-jú kopaszgyerekeket sötétített bömösben. Hungarisztán nevet rajta, mikor a Dumaszínházas srác szórakoztató formába csomagoltan legitimizálja az utakon dúló vad erőszakot. Senki nem csap az asztalra, hogy ezt ne... – mára természetesenek vesszük, hogy van nekünk egy ilyen szép állatfajunk, kiismertük szokásait, viselkedését, s abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy ha nem hergeljük a bestiát, akkor bennünket nem fog megtámadni.

Utóbbiaknak csak annyit üzennék: tessenek szívesek lenni egy picit megtanulmányozni az amúgy középiskolai tananyag Rousseau úr szíves értekezéseit a társadalmi szerződés ill. a „mindenki mindenkinek farkasa” elv felülvizsgálatának szükségességéről. Ja, hogy ő „csak” egy semmirekellő bölcselkedő, filozófus volt? Mihaszna élősködő a társadalom kebelén? Hát fene tudja. Ahol megfogadták a gondolatait, ott ma javarészt jólét van és nyugalom. Lehet, hogy mégis ő tudta a frankót, nem pedig a társadalmilag elfogadott ogrék?!"


A fenti idézet a Hungarisztán blogból származik.
A kép pedig INNEN.