Borszin, mellmeret, miegymas

Jártunkban keltünkben meglepődve vettük észre, hogy nem dívik itt a csokibarnaság. Az ausztrálok hófehérek, cseppet sem ütünk el tőlük. Nyilván nem a szörfösökről beszélünk, de az átlagpolgár hóka, akármilyen napos is itt az idő, és akármilyen közel is az óceán. Valószínűleg a bőrráktól való félelem miatt alakult ez így.Aztán nézegettem itteni reklámújságokat. Mintha a DOVE "természetes nő" kampánya uralkodna mindenhol: direkt betesznek a modellek közé ducibbakat, hatalmas dudákkal, és szilikon cickót elvétve láttunk eddig. Sem újságban, sem élőben nincsenek műnők. Az üzletekben a nagy méretű cuccok természetesek, itt nincs olyan bolt, mint otthon, ahol ha bemegy egy magamfajta, kinézik, mert túl nagydarab az ott kapható ruhákhoz. Tegnap vettem három darab bodyt Tamásnak 7 dollárért (1100.- forint kb.) és nagyon jó minőségűek! Persze itt is vannak drága boltok, drága cuccokkal. Viszont az olcsó cuccok sem gagyik. Tomi kapott édes kis szandált, mert egyre többet álldigál, és ha játszótéren, vagy bárhol vagyunk, így le tudom tenni nyugodtan, nem mezítláb áll. Timi meg kapott hercegnős szandált (nagyon rusnya, de neki ez kellett, hát megkapta). Olyan akció volt, hogy a második pár cipő fél áron van, így a két cipőért 30 dollárt (nem egész 5000.- forintot) fizettünk. Én is kaptam sapkát, napszemüveget. (Géza szerint hegesztőszemüveg, mert jó nagy) Timivel eljárunk egy közeli bevásárlóközpontba, ahol van egy játszóház-szerűség. Ez ingyenes, és ahogy látom, sok-sok anyuka jár oda, hogy a gyerkőc közösségbe legyen egy kicsit. Így szoktatjuk Timit az angol nyelvhez, ahhoz, hogy megértesse magát. Már elköszönni hajlandó, édesen csicsergi, hogy bájbáj. Tamás béldózer lett, iszonyat mennyiséget képes magába tömni, tegnap fokhagymás csigát készítettem, és kétpofára nyomatta a tésztáját. Ennek köszönhetően kezd a kis arca kikerekedni, és iszonyat erős is. Nagyon látszik, hogy fiú, mindenhez harciasan áll hozzá. Csap, vág, tép, üt, kalapál Már előre félek, mi lesz, ha nagyobb lesz... Babakajákból mégis nagy a választék, jobban körbenéztem. Meg is találtam azt a típust, ami nekem legjobban szimpatikus. A ház, ahol lakunk, hatalmas, és John csak egy szobát foglal el, a többi a miénk. Szinte olyan, mintha Ő lenne a mi vendégünk, és nem fordítva. Viszont annak köszönhetően, hogy nemrég költözött el a felesége, alapvető konyhai és egyéb dolgok nincsenek, azokat nekünk kell beszerezni. Tényleg olyan érzés, mintha elkezdtük volna a hétköznapi ausztrál életünket élni... Márcsak azért is, mert John hétköznaponként hajnalban megy el dolgozni, és csak vacsorára ér haza, így nem tud minket kísérgetni. Vettünk egy GPS-t, mert a miénkhez nem kaptunk ausztrál szoftvert. Marikának hívják a magyarhangját, és remekül elvezet minket mindenfelé. Bár Géza angoltanulás miatt átállította Kenre, aki ausztrál akcentussal beszél. A nyelvet mi is tanuljuk, John ausztrál barátja sokat vendégeskedik nálunk, és Vele csakis angolul tudunk kommunikálni. Ez nagyon jó. Meg a boltokban is muszáj angolul kérni, kérdezni, köszönni, stb. A játszóháznál is meg-megszólítanak anyukák, velük is igyekszem kommunikálni. Fog ez menni... Az egyik pénztáros már meg is dicsért, mikor szabadkoztam, hogy nem túl jó az angolom, hogy ne aggódjak, szuperül beszélek. És ez olyan jó kis önbizalomnövelő dolog volt. John azt meséli, hogy itt tényleg olyanok az emberek, hogy nem szólják meg a másikat, ha annak akcentusa van, vagy csúnya, kövér, fogyatékos, stb. Egy történet erre: tengerparton ült egy csapat motoros srác. John direkt figyelte Őket, hogy mikor elment előttük csúnya, kövér nő, vagy fura alak, akkor utánanéznek-e, összesúgnak, csúfolódnak vajon? és nem. Szerinte gyárilag itt nincs az emberekbe beleépítve ez a leszólogatós stílus. Igyekszem én is leszokni róla... Friss képeket tettünk fel a webalbumba! http://picasaweb.google.hu/jgkallo/