ANZAC Day

Jövő pénteken ünneplik ezt az ausztrálok. Eddig semmit nem tudtam róla, de most ráleltem István és családja blogjára, amit tegnap olvasgattam, de még visszajárok, az tuti (igaz, már befejezte, de érdekes nagyon visszaolvasgatni). Az utolsó bejegyzésben olyan érdekesen összefoglalta Ausztrália történelmét, hogy a fél délutánom ráment az olvasgatására. Közben beleszőtte a saját kis családja történetét is, nagyon olvasmányosan. :)
Innen ollóztam ki az ANZAC Day történetét:

1915 – Gallipoli
Amikor az első ausztrálok partraszállnak április 25.-én a török Gallipoli partjainál, az első, hazafias töltetű újságcikkek odahaza a menekülő törökökről számoltak be. A híradások tele vannak az új nemzet által annyira áhított hőstettek leírásaival, azonban ezek csak kevés igazságtartalommal bírnak. A kalandvágy nagyon sok önkéntes jelentkezésének volt a fő motiválóereje, azonban Gallipoli-nál rá kellett döbbennie mindenkinek, hogy ez a háború nem a gyors dicsőségszerzésről szól. A haditerv már a legelején csúfosan megbukott. Elégtelen haderő, kevés tüzéréség, az elbizakodott feltételezés, hogy majd a törökök fejvesztve menekülnek az angolok láttán, a rossz terepfelmérés mint hozzájárult a szörnyű veszteségekhez. Az angolok olyan partszakaszt jelöltek ki az ANZAC számára, ahol a meredek lejtő tetején várakozó török csapatok kiváló lehetőséget kaptak a megszálló erők lekaszálására géppuskáikkal.Az életbenmaradt ausztráloknak sikerült beásniuk magukat a hegyek tövébe az Anzac Beach néven ismertté vált partszakaz mentén.Pár órával késöbb a magasrangú tisztek arra kérték a Szövetséges partraszálló haderők parancsnokát, Sir Ian Hamilton-t, hogy evakuálhassák a partot.Ennek ellenére az Anzac (Australian and New Zealand Army Corps) még 8 hónapon át volt kénytelen kapaszkodni a sziklafalba, a fejükre hulló golyózáporban. Gallipoli dicsősége nem a győzelemről szól, hanem a kiállásról, a legnehezebb körülmények között történő talpon maradásról.A brittek azt remélték, hogy elfoglalhatják a dardanellákat, és onnan észak-kelet felé tovább nyomulva Konstantinápolyt (Isztambult) is elérhetik. Azonban csak egy maroknyi ausztrálnak adatott meg, hogy egy pillantást vethessen a messzeségben a vízre, és az is csak a partraszállást követő pár órában történhetett meg.A törökök „Allah”-t hívják segítségűl, Mustafa Kemal vezetésével, hogy az ellenséget a tengerbe szoríthassák, azonban egyik oldal sem volt képes jelentősebb térnyerésre.Felpuffadt, oszlásnak indult holtestek halmozódtak fel a két oldalt elválasztó lövészárkok között a tűző napsütésben.Furcsa tisztelet alakult ki a két ellenséges tábor katonái között. Üzeneteket, élelmiszert dobnak át egymásnak a másik lövészárkába.Augusztusban a Szövetségesek offenzívát indítanak, hogy kitörjenek végre az Anzac börtönéből. A Lone Pine-i csata katonai győzelemmel zárul, de ez már csak időhúzás. A Nek-nél négy sor ausztrál könnyűlovasság áll szemben a törökök mindent letaroló gépfegyvertüzével.Több politikus és újságíró is Londoban tiltakozik a hatalmas veszteségek ellen, míg végül az angol politikusok – akiket Hamilton hidegvérű, nyugalmat erőltetett álarca tévesztett meg – hajlandóak kivonni a csapatokat a méltóság megőrzésének látszata mellett.A decemberi evakuáció valószínűleg a legjobban megtervezett eleme volt az egész hadműveletnek.Több, mint 8700 ausztrál esett el, azonban az a szám kevesebb mint egyhatoda volt annak, ami az elkövetkező években Franciaországban és Belgiumban következett be.Ez a fiatal nemzet, hamarosan belefáradva a háborús veszteségbe a gallipolii partraszállást a „nemzet születéseként” aposztrofálja. Minden év április 25.-én veteránok menetelnek az eseményre emlékezve a nagyvárosok utcáin, azonban ehhez még évtizedeknek kell eltellnie, amíg Peter Weir rendezésében 1981-ben elkészűl a Gallipoli című film. Ezek után tör fel váratlanul főként fiatal ausztrálokból a nagyra becsülés a veteránok iránt. Kilencven évvel késöbb miniszterelnökök, Károly herceg és kb. 20 000 néző vesz részt a megemlékezési szertartáson.

Mivel hosszútávra tervezzük az itteni életünket, így kapva-kapok az alkalmakon, mikor megismerhetem az ausztrálok múltját, hogy egy kicsit képben legyek. Így is nagy a szakadék az én kultúrám, és az övék közt, hisz nem itt nőttem fel, nem ismerem a gyerekdalokat, a közmondásaikat, a szlengjüket, számtalan szokást, stb. Timi ha tanul egy dalocskát az oviban, nem tudok segíteni neki, ha nem jut eszébe a szöveg, vagy nem jól jegyzi meg a dallamot, mert fogalmam sincs, milyen énekről van szó (persze ilyenkor vadul a netet böngészem, és legalább akkora figyelemmel nézem a gyerekműsorokat, mint a lányom) :)
Szóval nekem nagyon jól jött ez a blog is többek közt, hogy utánaolvashassak ezeknek a dolgoknak.