Barátkozom

Volt egy időszak (ez éppen egybe esett a házkeresés időszakával), amikor meglehetősen magam alatt voltam. Úgy éreztem, minden összejött és nem tudtam úgy igazából kidumálni magamból. Mert ugye az ember nem fogja a Magyarországon élő barátokat, a szülőket azzal idegesíteni, hogy panaszkodik, miközben Ők úgysem tudnak segíteni, és alapjáraton is aggódnak értünk. Szóval nem voltam jól, de tudtam, hogy vége lesz ennek az időszaknak, és túl jutok rajta hamar. A házikónk megtalálása, a hétköznapi rutin beállása sokat segített. De még mindig itt volt a tipikus kismamatünet: a négyfal betegség. Na nem komoly betegség ez, csak én már 4 éve nem dolgozom, nem járok rendszeresen emberek közé, nincsenek igazi kihívások az életemben (persze a gyereknevelés az, de én más jellegűekre gondolok), és ez nyomott hagyott a lelkemben. Ráadásul a barátnőim sem voltak itt mellettem, egy jó kiadós nőcis beszélgetés is hiányzott. De mindez a múlté, mert vannak néhányan, akikkel megoszthatom a gondolataimat, akikkel ugyanúgy el tudok beszélgetni a hajfestésről, mint arról, hogy milyen a gazdaság helyzet errefelé. Krisztinával már másodszorra ültünk le „kávézni”, és nagyon feltöltődtem (egyébként Krisztinek még nem is mondtam, de nagyon emlékeztet külsőleg az egyik legjobb barátnőmre, de persze nem csak ezért találkoztunk). :)
Géza szülinapján is nagyon sokat jelentett nekem, hogy itt volt 3 igazán értelmes és jó fej csaj, akikkel ugyanígy csacsoghattunk. Mert ez hiányzott. És Lillával is jókat tudok dumálni, rengeteg hasznos tanácsot kaptam már tőle (ahogy Melindától is). Az ilyen jótanácsok itt kincset érnek.
Ugyanakkor érzem, hogy az otthoni barátnőkkel valahogy más lett a viszonyom. Nem rosszabb, ugyanúgy szeretem őket (és remélem fordítva is így van), csak egyszerűen kevesebb lett a közös téma, közös élmény, ritkábban beszélünk. De nem akarom elveszíteni Őket sem, mert nagyon fontosak számomra. Bízom benne, hogy itt is lesz olyan ember, aki hasonló szerepet tölt majd be az életemben, mint azok, akik otthon maradtak. Persze nem kell erőltetni a dolgot, nyilván nem lehetünk egy hullámhosszon mindenkivel, akivel összehoz a sors. De úgy érzem van egy-két ember, akivel egy húron pendülünk, és kialakulhat több is, mint felületes haverság. :) Ha nem így lesz, akkor sincs semmi, megtanultam már, hogy nem szabad nagy elvárásokkal fordulni a másik felé, mert könnyen csalódás érheti az embert...
Géza néha morog, mert nem ausztrálokkal barátkozom, de bennem még mindig ott a nyelvi gát, hogy nem tudom kifejezni magam angolul úgy, ahogy azt szeretném. Gyakorolni kéne. Ha Tomi oviba megy, szeretnék majd angol nyelviskolába járni. De ez nem most lesz. Majd.
Üdvözlettel:
Pató Pál alias Judit