Csak egy "Anya"?

Az alábbi szösszenetet e-mailben kaptam (nem először), de minden alkalommal mosolyt csal az arcomra. Nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy hajlamos vagyok magam lebecsülni, mert itthon vagyok és "csak" gyereket nevelek meg háztartást vezetek, meg támogatom a párom mindenben, amiben csak tudom. Tegnap épp Timi fitymálta le a munkám, szerinte nem csinálok úgysem semmit idehaza, és Ő meg már olyan nagy, hogy egyedül fürdik, öltözik, ergo nincs szüksége rám. És akkor elkezdtem sorolni, mennyi mindent csinálok idehaza, és a lista felénél sem jártam, mikor Timi elszégyellte magát. Mondtam neki, hogy akkor mostantól ezeket a dolgokat nem teszem meg, és akkor meglátjuk, hogy mennyire nem csinálok itthon semmit. Persze nem tudom megtenni, hogy ne mossam ki a ruháit, hogy ne adjak enni, hogy ne segítsek rendet rakni a szobájában, hogy éjszaka ne keljek fel, mikor sírva ébred egy rossz álomból, stb... De szerencsére Timi okos gyerek (ez is mutatja, hogy azért nem végzem olyan rosszul a "munkám"), és hamar felfogta anélkül is, hogy ezekkel büntetném, hogy igenis sokat teszek itthon értük.
De nem panaszkodom, szerencsésnek mondhatom magam, mert Géza igazán értékeli azt a munkát, amit idehaza végzek. Mert ugyan nincs hivatalos értelemben vett "munkám", de az én műszakom reggel 5-kor kezdődik, és késő estig tart, mikor még a férjem kedvéért ébren maradok, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. A köztes időben sem unatkozom. De most is mennem kell reggelit készíteni, meg becsomagolni Timinek az uzsonnáját, úgyhogy jöjjön a fent említett idézet:

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
"Úgy értem -magyarázta a hivatalnok- van munkája, vagy csak ...?"
''Persze, hogy van munkám,"- csattant fel a nő, ''Anya vagyok."
''Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó!"- hangsúlyozta a hivatalnok. Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszercsak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: "Hivatali Vallató" vagy ''Városi Nyilvántartó".
''Mi a foglalkozása?" - kérdezte.
Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak úgy kibuktakbelőlem a szavak.
''Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.''
A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
''Megkérdezhetem,"- kezdte a hivatalnok érdeklődéssel -"Pontosan mit csinál ezen a területen?"
Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni: "Továbbképző kutatómunkát végzek, (amit az anyák nem) laboratóriumban és terepen, (általában úgy mondom a házban és a házon kívül). A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani?) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.''
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz. Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint "csak egy másik Anya''.
Anyaság! Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón. Akkor a Nagymamák "Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatokterületén '', és a Dédnagymamák ''Ügyvezető tudományos munkatársak"? Szerintem igen!!! És hiszem, hogy a nagynénik "Tudományos munkatárs-helyettesek".

Úgy látom, a hozzászólók közt eléggé félrecsúszott a téma. A félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni: én NEM másokról írtam, elsősorban MAGAMRÓL, a SAJÁT komplexusomról. Eszembe nem jutott a bejegyzés írása közben másokat kritizálni, elítélni.
Ez egy blog, és mint ilyen, teljesen szubjektív, az egyéni véleményem tükrözi, és olyan hülye egoista vagyok, hogy elsősorban a családomról és rólam szól. Mivel elsősorban ennek a blognak az a szerepe, hogy a távoli szeretteinknek számoljunk be magunkról. Kérlek Titeket, hogy ne vitatkozzatok azon, hogy egy nő menjen-e el dolgozni, vagy sem, mert szerintem is mindenki tegyen úgy, ahogy az neki jó. Csak aki nem végez "tisztességes" munkát, azt sem kellene lenézni, mert a háztartásbeliek sem a feneküket vakarják egész nap. Erről szól ez a poszt. Köszönöm a figyelmet! :)