ER

Ma megjártuk a kórházi ügyeletet... Nyugalom, mielőtt bárki a szívéhez kapna: semmi baj!

Ez a hét elég rosszul indult, Timi lázas lett, bágyadt, fájt a torka. A torokfájásban Tomi meg én is osztoztunk, de nekünk egy nap után elmúlt, Timi viszont keddre 39 fokos lázat produkált. Irány a körzeti orvos, aki megállapította, amit már amúgy is sejtettünk: mandulagyulladás. Utoljára akkor volt neki, mikor kijöttünk Ausztráliába, szerencsére nem sűrűn fordul elő nála...

Kapott antibiotikumot, amitől már az első adag bevétele után látványosan jobban lett, a láza elmúlt, és nem is tért vissza. Viszont másnap elkezdett köhögni, úgyhogy erre is kapott gyógyszert. Minden nap reménykedve kérdezte, hogy mehet-e suliba, de amíg csúnyán köhögött, addig nem engedtem. Szombatra már csak néha-néha köhögött, majdnem gyógyultnak nyilvánítottam, így engedtem a könyörgésének, és elmentünk az iskolai karácsonyi koncertre.

Nem akarom leszólni az eseményt, de túl sok érdekesség nem volt, egy láncos körhintával, ugrálóvárral, és egy óriás csúszdával vonult ki egy vidámpark. Ja, és volt egy vattacukorárus is! A gyerekeimet egyedül az ugrálóvárra engedtem fel, a másik két alkalmatosság nekem elég rozogának tűnt... Sajnos így is megjártuk.
Timi rosszul érkezett egy ugrás után, és kiment a bokája. Szegénykém elsírta magát, és bicegve kászálódott ki onnan. De rá tudott állni, és nem lilult be, nem láttam ekkor még duzzadtnak sem. Még maradtunk egy kicsit, hallgattuk a kórusok énekét, Tomi jó ozzi gyerekhez méltón bezabált a barbin sütött steakből és kolbászból, aztán hazajöttünk. Mire Géza is hazaért, Timi bokája bedagadt, és fájlalta is, bár tudta mozgatni.
Na az Édesapja azonnal utánaolvasott a neten, és diagnosztizált egy részleges vagy teljes bokaszalag szakadást. Fú de rosszul éreztem magam, hogy milyen lazán kezeltem a dolgot, közben lehet, hogy műteni kell, vagy gipszelni, vagy mind a kettő... Alig tudtam elaludni...
Ma reggel az első dolgunk az volt, hogy ébredés után bementünk a városi állami kórházba, ahol szerencsére nem kellett szinte semmit várnunk, azonnal megvizsgálták a kis bokáját. Először egy nővér nézte meg, aztán hívott egy orvost, elmentek megröntgenezni, aztán közölték a megnyugtató eredményt: semmi komoly, csak egy húzódás. Pihentessük ma, mehet suliba is vele, csak ne nagyon ugráljon, ne szaladgáljon egy hétig.

Ami pozitív élmény volt:
-azt hittem, hogy legalább 3 órás várakozási idővel számolhatunk, sok helyről hallottam, hogy a sürgősségi osztályok nagyon le vannak terhelve. Ehhez képest kb fél óra alatt végeztünk mindennel együtt. Talán mert kisváros, talán mert vasárnap kora reggel érkeztünk, talán csak szerencsénk volt.
-a medicare kártya adatai megadása után egy fillért nem kellett fizetni, minden ingyenes volt. Pedig már készítettem a pénztárcám, ismerve az itteni EÜ borsos árait.

-a váróterem sarkában gyerekeknek kialakított játszósarok volt, Tomit alig tudtuk elráncigálni onnan. Remek ötlet, így kevésbé zizzenek be a gyerekek az esetleges hosszabb várakozás alatt.

-ment a két plazmatv-n is a reggeli műsor, és néhány magazin volt kitéve a székekre. Figyelem: közkórházról beszélünk!
-a wc tiszta, gondozott, illatos.
-mindenki mosolygott (jójó, ehhez hozzászokhattam volna, de még mindig annyira tudom ezt értékelni...)

Mikor végeztünk, épp egy helikopter szállt le a kórház előtti helikopter leszálló pályán, egy beteget hoztak. Mondanom sem kell, hogy a gyerekek tátott szájjal nézték a tőlünk pár száz méterre épp leszálló gépet.
Timi már jobban van, ha eszébe jut, akkor jobban sántít, ha nem, akkor szinte észre sem venni a kis duzzanaton kívül, hogy mi történt. Nem mondom, hogy megszerettük a kórházba járást, de mostantól kevésbé tartunk tőle...