Bonjour je suis Nicolas!

Megboldogult kamaszkoromban tanultam franciául. Illetve... tanítottak franciául. Nem sok ragadt rám 4 év alatt, hacsak az nem, hogy el tudom, mondani, hogy nem beszélek franciául. Meg tudom mondani, hogy "je suis Judit" (zsö szüi Judit = Judit vagyok), meg ilyenek. De legmeghatározóbb élményem a franciatanulásban egy buta kis dalocska volt, ami tizenéves fejjel nagyon vicces volt (ok, most is az), de mégis valahogy megragadt a fejemben. Gézát rendszeresen szórakoztattam vele, mikor bizonygattam, hogy márpedig én tanultam franciát, itt a bizonyíték! Aztán egyik nap megint beugrott, mikor Timi arról mesélt, hogy a suliban az volt a játék, hogy mindenki mondhatott valamit egy idegen nyelven, ha tudott. A többieknek meg ki kellett találni, hogy mi hangzott el. Timi persze magyarul mondott pár szót, és lelkesen mondta, hogy az egyik kislány eltalálta, hogy mit mondott ("Anya! Lehet, hogy Amy tud magyarul??????") :) Egy ilyen alkalommal tanulta meg a francia köszönöm-öt ("merci"), meg azt, hogy viszlát, és jó napot. És akkor nem volt menekvés, lelkesen elénekeltem neki a dalomat! Végre értő közönségre találtam, ezután az autóban többször is elénekeltük, majd a végén Timi már kívülről fújta. Ma este viszont Tomi is becsatlakozott, Timi ugyanis megtanította neki. A következő felvételen együtt éneklik, a szöveg a következő:

1,2,1,2,1,2,3,

Jónapot! Én vagyok Nicolas!

2,3,2,3,4,5,6,

Jónapot, Sophie-nak hívnak!

Nem,nem,nem,

Igen,igen,igen,

Nem, igen, 

NEM!